Back

ⓘ Történeti nyelvészet. A történeti nyelvészet vagy diakróndiakronikus nyelvészet a nyelvtudomány egyik ága, illetve aspektusa, amely a nyelv változásait kutatja ..



                                     

ⓘ Történeti nyelvészet

A történeti nyelvészet vagy diakrón/diakronikus nyelvészet a nyelvtudomány egyik ága, illetve aspektusa, amely a nyelv változásait kutatja és elemzi. Tárgya lehet:

  • az egyes nyelvközösségek történetének leírása;
  • az egyes nyelvek változásának megfigyelése és leírása;
  • a nyelvfejlődés általános törvényeinek és okainak vizsgálata.
  • az egyes nyelvek őstörténetének és rokonsági viszonyainak feltérképezése, a nyelvcsaládok körülhatárolása összehasonlító nyelvészet;
                                     

1. Története

A modern történeti nyelvészet a 18. század végén alakult ki mint a régmúlt korok szövegeinek elemzésével foglalkozó filológia egyik diszciplínája. A tudományág első képviselői jellemzően összehasonlító nyelvészettel, ősnyelvek rekonstrukciójával és nyelvcsaládok definiálásával foglalkoztak, elsősorban a több ezer éves írásbeli kultúrával rendelkező indoeurópai nyelvek kapcsán. Az azóta eltelt időben jelentős történeti nyelvészeti eredmények születtek az uráli, az ausztronéz nyelvcsalád, valamint az amerikai indián nyelvek összehasonlító vizsgálata során. Mára az összehasonlító módszer csak egy részét képezi a tágabb diszciplínaként megfogalmazott diakronikus nyelvészetnek, s előtérbe került az egyes nyelvek, különösen a szociokulturálisan meghatározott standard nyelvi formák kialakulásának és fejlődésének vizsgálata.

                                     

2. Elmélete

A tudományág kibontakozásának hajnalán a nyelvészek történeti érdeklődéssel fordultak a modern nyelvek felé is, s az élő nyelvjelenségek vizsgálatakor is érvényesítették a diakronitás elvét. Ferdinand de Saussure 1857–1913 svájci nyelvész máig ható elmélete hozott paradigmaváltást a történeti nyelvészetbe. Eszerint egymástól céljában és vizsgálati módszerében is megkülönböztetendő a történeti diakronikus és a leíró szinkrón nyelvészet. A strukturalista saussure-i elv alapján az elsőbbség a leíró nyelvészetet illeti meg, és a történeti nyelvészet sem határozható meg másként, mint az egymást követő korok és nyelvállapotok szinkrón vizsgálatainak láncolata.

Korunk nyelvészei pontosabban fogalmaznak, amikor azt állítják, hogy a gramofon feltalálása előtt nem volt lehetséges egy adott nyelvközösség nyelvállapotának adekvát leírása. A korábbi elemzések alapjául szolgáló írott források nem, vagy csak lassan követik az élő, beszélt nyelv dinamikus változásait. A társadalmi rétegződés és nyelvhasználat viszonyait kutató szociolingvisztika azóta arra is rámutatott, hogy a közösségi nyelvhasználatnak nem létezik egy adott pillanatban kimerevíthető egységes képe, s a nyelvi viselkedésformák életkori, generációs stb. alapon is jelentősen különbözhetnek. Ugyanakkor két időben egymástól távoli nyelvállapot vizsgálatakor az időközben lezajlott változások megragadása is problematikus, amennyiben nem ismerjük az időközbeni nyelvfejlődés egyes szakaszait. Voltaképpen tehát a saussure-i képlet megfordul: egy nyelvállapot szinkrón, egyidejű állapota egyetlen láncszem a nyelvfejlődés folyamatában.

Egyes történeti nyelvészeti kutatások homlokterében a nyelv biológiai eredetének kutatása áll, amit a nyelvésztársadalom nagyobbik része nehezen és csak érintőlegesen megválaszolhatónak tart pusztán összehasonlító nyelvészeti kutatások alapján. Ismét mások az egyes nyelvek összevetését a szókincs alapján végzik el, de a pusztán a lexikális tényezőkre fókuszáló vizsgálatok értelemszerűen nem lehetnek mérvadóak a nyelv egésze szempontjából.

A történeti nyelvészet nemzetközi folyóirata az 1988 óta Göttingenben megjelenő Historische Sprachforschung.

                                     

3. A leírás módszere

A történeti nyelvtanok túllépnek ezen a módszertani problémán, és úgy tesznek, mintha valóban hitelesen le tudnának írni egy nyelvállapotot Franz Bopp, a neves történeti nyelvész mesét is írt a rekonstruált ős-indoeurópai nyelven. A leírás módját tekintve pedig ugyanazt a hagyományos görög-latin alapú európai nyelvészeti mintát követik, mint a deskriptív nyelvtanok általában. Felosztják a nyelvet hangtanra, nyelvtanra alaktanra, ill. mondattanra és jelentéstanra, majd lépésről lépésre, taxonomikusan minden nyelvemlékekben szereplő nyelvi jelenségre magyarázatot adnak. Ha tehát előveszünk egy akármilyen történeti nyelvtant, legyen az angol, francia vagy más, jól adatolt nyelvé, nagyjából ugyanazt fogjuk találni.

Miben különbözhetnek mégis ezek a történeti nyelvtanok egymástól? Az adott nyelv szerkezete, típusa végül is valamennyire megszabja, hogy milyen legyen leíró nyelvtanának a szerkezete. Egy izoláló típusú nyelvben, mint például kínai, nyilván rövidebb lesz az alaktani fejezet ha lesz egyáltalán, megnő viszont a terjedelme a szórendiséggel, a szintaxissal, az intonációval foglalkozó fejezeteknek. Az erősen flektáló jellegű ógörögnek ezzel szemben rendkívül gazdag az alaktani változatossága, ezért a görög nyelvtanok javarészt alaktanból állnak, s a mondattan csak viszonylag csekély súllyal esik a latba. A szintén erős flektáló jellegel is bíró latinban pedig a mondattan a legterjedelmesebb s a legbonyolultabb. Úgy látszik, mintha egyszerű volna a dolog: magunk elé vesszük valamely nyelv szinkrón leíró nyelvtanát, és az abban szereplő összes jelenségre történeti magyarázatot adunk. Így kerül összhangba a diakrón és a szinkrón nyelvleírás. De van egy bökkenő. A nyelv korábbi állapotaiból gyakran olyan nyelvi jelenségek kerülnek elő, amelyeknek a későbbi nyelvben nincsen folytatásuk, így a leíró szinkrón leíró nyelvtanban nem szerepelhetnek. Például a mai angolban jóformán nincs sem ige- sem névszóragozás. Valószínű ezért, hogy a morfológiai fejezetek viszonylag szegényesek lesznek. Az angol nyelv őse azonban, az ősindoeurópai, vagy az ebből származó ősgermán, de még az óangol is bővelkedett inflekciós paradigmákban; az angol történeti nyelvtan tehát igenis terjedelmes alaktani fejezettel kell, hogy rendelkezzen. A nyelvtipológia tanúsága szerint a nyelvtípus agglutináló, flektáló stb. azon túl, hogy nem egyértelmű, nem is állandó, folytonos átalakulásban van. Megeshet ezért, hogy egy nyelv történeti nyelvtana egész másfajta nyelvet ír le, mint ugyanazon nyelv szinkrón nyelvtana.

Kétféle történeti nyelvtan van tehát előttünk: egy, amely a szinkrón nyelvtannak ad diakrón dimenziót, és egy, amelyik éppen csak köszönőviszonyban van a szinkrón nyelvtannal, és valaha volt nyelvi jelenségeket próbál megmagyarázni. Egy teljességre törekvő történeti nyelvtannak azonban mind a kétféle feladatnak meg kellene felelnie. Ebben az esetben a mű egy vaskos kötetekből álló kézikönyv formáját ölti fel. A nyelvtörténeti tankönyvek viszont – már csak terjedelmi okokból is – általában megelégszenek azzal, ha a reflexek nélkül kimúlt nyelvi jelenségekről egy-két szóban, szinte csak felsorolásszerűen emlékeznek meg. Így jár el a Bárczi–Benkő–Berrár-féle Magyar nyelvtörténet is: az összetett igeidőknek például amelyek csaknem nyomtalanul, azaz reflextelenül kihaltak a nyelvből összesen egy oldalt áldoz.



                                     

3.1. A leírás módszere Mayvald–Vayer–Mészáros: Görög nyelvtan

Az első típusú nyelvtanok közé tartozik például Mayvald–Vayer–Mészáros Görög nyelvtana. Olyan, mint egy ősmagyar nyelvtan lenne, ha az ősmagyarnak is annyi szövegemléke és grammatikai irodalma maradt volna fenn, mint az ógörög nyelvállapotoknak. Első kiadása 1887-ben jelent meg, ezt Mayvald József írta egy korabeli német nyelvtani munka alapján. 1918-ban Vayer Lajos kiegészítette, s mai formáját 1939-ben Mészáros Ede adta meg. Az ógörög nyelv megnevezés egy kb. 1000 éves korszak azon belül is változó nyelvállapotát jelöl, beletartozik Homérosz nyelve csakúgy, mint Plutarkhoszé, noha egy évezred van közöttük. Ma a gimnazisták és egyetemisták a történetével együtt tanulják az ógörögöt, ami egyfelől a tankönyv alapjában véve újgrammatikus felfogásának köszönhető, másfelől pedig valóban könnyebb megérteni például az ablaut jelenségét, ha ismerjük az okát. A tanulók a szigma tövű főnevek ragozásánál rögtön történetileg elemzik a paradigmát: a tő szigmája azaz /s/-e ragok előtt pontosabban magánhangzók között kiesik, a két magánhangzó pedig összevonódik. Így például a genosz ’nemzetség, nem’, melynek a töve genesz- birtokos esetben: genesz-osz > gene-osz > genusz mivel e + o = u az összevonás szabályai szerint. Vagy a k-tövű igéknél az igetőhöz járuló tőképző félhangzó j hatására kj > tt phülak- + j + ó > phülattó ión phülasszó. Ez olyan, mintha a magyar nyelvtant tanuló gimnazisták a bokor ~ bokr- váltakozásnál nyomban a Horger-törvényt két nyílt szótagos tendenciát is tanulnák, vagy a mező ~ mezeje váltakozásnál rögtön megtanulnák, hogy ezt egy olyan hang, a γ okozta ill. ennek felszívódása, melyet igazán ki sem tudnak ejteni. Mayvald munkájával nagyjából egy időben, 1895-ben jelent meg Simonyi Zsigmond Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon c. munkája, amelynek újgrammatikus koncepciója közeli rokonságot mutat a Mayvald-féle görög nyelvtannal.

                                     

4. Források

  • Historical linguistics. Ed. B. Brainerd. Bochum: Brockmeyer. 1983.
  • Benkő Lóránd: A történeti nyelvtudomány alapjai Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 1998. ISBN 963-18-9109-7
  • Historical linguistics & lexicostatistics. Ed. Vitaly Shevoroshkin, Paul J. Sidwell. Melbourne: Association for the History of Language. 1999.
  • H. Tóth Imre: A nyelvtudomány története a kezdetektől a XX. század elejéig. Csomópontok és átvezető szálak. Szeged: JATEPress. 2005.
  • R. L. Trask: Historical linguistics. New York: St. Martin’s Press. 1996.
  • Cser András – Mayer Gyula: Összehasonlító nyelvészet. = Bevezetés az ókortudományba II. Debrecen: KLTE Klasszika-filológiai Tanszék. 1999. Agatha, 5. 7–82 – bibliográfia 77–82. ISBN 963-472-402-7
  • Cser András: A történeti nyelvészet alapvonalai. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem. 2000. ISBN 963-03-6538-3
  • Theodora Bynon: Történeti nyelvészet. Budapest: Osiris. 1997.
  • Lakó György: Sajnovics János és a korabeli összehasonlító-történeti nyelvészet. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1972.
Free and no ads
no need to download or install

Pino - logical board game which is based on tactics and strategy. In general this is a remix of chess, checkers and corners. The game develops imagination, concentration, teaches how to solve tasks, plan their own actions and of course to think logically. It does not matter how much pieces you have, the main thing is how they are placement!

online intellectual game →